Jó ideje úgy gondolom már és időről időre mindig van néhány alkalom, ami igazolja, hogy kurvára egyedül vagyok a személyiségemmel, legalábbis egy részével. Aki ismer közelebbről, az tudja, hogy nem kenyerem az ordítozás, veszekedés, egyáltalán az, hogy csúnyán, hangosan, tiszteletlenül szóljak egy másik emberhez. Jobb időszakaimban mindig vigyázok erre, minden egyes szót, sőt , még hangsúlyt is úgy hajlítok, hogy nehogy megbántsam azt, akit nem akarok. Persze nem mindig, van pár alkalom, amikor nem megy, vagy nem akarom, de az esetek majdnem egészében és az emberek nagy részével megy.
Mi értelme van jónak, szelídnek ? Miért viselkedjek mindenkivel szépen és nyugodtan, tisztelettudóan, ha ezt visszafelé soha, de soha nem kapom meg? Annyiszor mondtam már, hogy ne ordítsanak. Nekem miért megy? Én miért tudok még idegesen is tisztelettel szólni valakihez? Miért nem tudok ordítani senkivel még akkor sem, ha majd szétrobbanok az idegességtől? Komolyan mondom, ez újabban már nem áldás, hanem átok. Tessék, itt van a nagy nyugodtság eredménye, állhatok egyedül vele, hogy ez milyen kurva jó dolog. Mindig maradjak nyugodt, ne kiabáljak, ne veszekedjek, erre én leszek pánik szindrómás, én kapok ekcémát az idegességtől, meg szívritmuszavart, aki meg naphosszat ordít mint a sakál és a szája mindig egy perccel elérőbb jár, mint az esze és vérig sért mindenkit, annak meg semmi baja, él, mint hal a vízben.
Most kérdezzem meg hol az igazság? Nincs igazság, soha nem is volt és lesz, ez az élet nem az igazságról szól. Viszont arról sem, hogy az emberrel úgy bánnak, úgy viselkednek, ahogy elvárja vagy megérdemli. Ez van a szülőkkel, melóban, haveri körben és a többi. Mindenhol ez van. Ha arra gondolok milyen vagyok és milyen a többi ember, rohadtul egyedül érzem magam. Csak állok egyedül a világgal szemben, tudom, hogy amit csinálok az jó, de azért nyelem érte a szart lapátszámra. Pedig nem olyat várok el az emberektől, amit én nem teszek meg, mert az valóban álszentség lenne. Csakis olyat, amit én megteszek, de úgy látom hiába az egész.
Ezzel az oldalával egyébként nem is lenne nagyon bajom. A bajom a saját elégtelenségemmel van, azzal, hogy nem vagyok immunis minderre. Nem tudok szó nélkül elmenni amellett, amikor valaki a fent leírt módon a lelkembe tapos. Főleg, ha az a saját apám, bár senkitől nem esik jól. Nem elég, hogy elítélem ezt a viselkedést, mert szerintem valóban az emberi hulladék magasiskolája, de ráadásul nem is tudok előle elmenekülni. Szinte napi rendszerességgel jön egy ember, legyen az a közelitől a teljesen idegenig, aki biztos, hogy belém rúg valamivel. És ami a legszebb az egészben, hogy ez soha senkit nem érdekel, főleg azt nem, aki csinálja. Úgy látszik korunkra olyat mértéket öltött az arrogancia és az ego, hogy a magyar nyelvben nincs elég túlzófok, amivel ki tudnám fejezni. Mindegy mit csinálsz fiam, menj, anyázz, taposs át mindenkin, senkit nem kímélj, csak magadra gondolj és akkor leszel sikeres. A cél szentesíti az eszközt, lásd anyám. Undorító ez a világ.
Valamennyire megtanultam már benne élni, magamra gondolni, mert sajnos tényleg erről szól, de nem tudok hozzá mosolyogni. Majd ha egyszer már elégséges szinten tudok csak magamra gondolni, nem fog érdekelni mások hülyesége és boldog tudatlanságban élhetem az életem. De továbbra is elégtelen vagyok abból a szempontból, hogy meghat az effajta viselkedés, ezt a bejegyzést is ez ihlette. Tehát ez számomra a lelki fejlődés csúcsa: elérni azt, hogy 60as pulzussal mosolyogva el tudjak menni az összes szarság mellett, amit az emberek rám zúdítanak. Akkorára növelni a szeretetemet és a hidegvéremet, hogy mindenféle rossz érzés nélkül éljek át egy ilyet, hogy mindenkit csak lehülyézzek magamban, legyintsek és úgy menjek tovább, hogy mindenki rosszabb, mint én, amiért ilyet tett. Igazán boldog ember lennék, ha ezt meg tudnám tenni.